Egyáltalán nem értek egyet olyan véleményekkel, melyek szerint túlzásba vitték a készülődést, s az esélyek elenyészőek.
Épp az ellenkezőjét gondolom: rég láttam ennyire egy húron pendülni, ennyire összefogni, vállvetve hinni, egy véleményt osztani a szurkolókat. Ilyen kampányra nem csak Katalóniában, máshol sem nagyon van példa. Egyszerűen példás az a magatartás, ahogy most mi, gránátvörös-kékek 98%-a a "Remuntada" jegyében szinte eggyé vált a csapattal, s az odavágót sem csalódásként, hanem egy, az összefogásra, az újabb nagy tettre, felemelkedésre való alkalomként élik meg.
S abban sem hiszek, hogy ez a játékosokra túl nagy nyomást helyezne, sőt, ha valaki törvényszerű mentális hullámvölgyről beszél a tavalyi szezon tükrében, akkor mondjon egy jobb motiváló, ösztönző dolgot, mint milliónyi szurkoló támogatása, hite, a finálé helyszíne, az első meccs, Mourinho személye, stb.
Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy bármi is áll majd az eredményjelzőn, ha a csapat tényleg küzd - gyalázatos volt Milánóban a hozzáállás -, akkor nem lesz ilyen méretű csalódás.
Én hiszek benne, hogy ha nem is minden téren, de összességében erősebbek, bátrabbak, jobbak vagyunk. S akárki akármit mond, ahogy a Blaugranát is visszavette a Meazza atmoszférája, úgy a mostani, szerintem kétszer lélegzetelállítóbb, intenzívebb Szentélybeli is megrogyasztja az "olaszokat".
No, ez pedig a szokásos...:
This is Catalunya – Leonidasz szerepében Pep Guardiola