2007.09.14. 22:09:34
Eddig nem mertünk előhozakodni vele, de szerkesztőségünk évekre visszanyúló baráti viszonyt ápol a Magyarországot második otthonának tekintő játékvezetővel. Gyakorta sörözünk együtt Sztyúval (egymás közt csak így hívjuk, ő maga kért meg, hogy tekintettel régi jó barátságunkra ezt a megszólítást használjuk, akárcsak családtagjai) éjszakába nyúló vitákat folytatva a bírói szakmai nehézségeiről, a magyar és a nemzetközi futball helyzetéről. Nem tagadjuk, néha-néha össze is kaptunk egymással egy-egy véleménykülönbségünk miatt, de öt-hat korsó Guinness (nem tehetünk róla, a brit ízeket kedveli, nemigen issza meg a Borsodit) legurítása után barátságunk erősebb volt mint valaha. Örültünk is meg nem is, mikor megtudtuk, hogy Sztyú vezeti a török-magyar Eb-selejtezőt, hiszen a mieinkkel szembeni elfogultsága nyilvánvaló volt, és nem szerettük volna, ha bírói segédlettel sikerül legyőzni a házigazdákat, és hetekig ezen csámcsog majd a nemzetközi sajtó.
A fentiek fényében nem lepődtünk meg, mikor szerda este, néhány perccel fél tíz után csörgött szerkesztőségünk telefonja, és a zokogó Dougal volt a vonal másik végén. Teljesen ki volt borulva, könnyeivel küszködve, el-elcsukló hangon próbálta elmondani bocsánatkérő szavait, és azt, hogy bűnbánatától feltétlenül értesítsük az okkal elkeseredett magyar futballbarátokat. Próbáltuk vigasztalni, de hajthatatlan volt. Tudta, hogy elfújta a meccset, de azzal is tisztában volt, hogy utólag már nem tehet ellene semmit. Azt is elmondta, hogy Szekeres Tamás technikai igazgatóval már üzent a Nemzeti Sport olvasóinak, és hazaérkezése után első dolga lesz felhívni egy másik barátját, hogy ő is keresse meg a sportnapilapot, ha azonban bárki más megpróbálja Magyarországról leellenőrizni a lap hitelességét, azonnal letagadja az egészet. Ilyen ember ez a Sztyú, kissé beszari, de igen jóravaló. És hogy mi történt valójában?
Nos, kérdésünkre azt is készséggel elárulta. Mikor Gera Zoltán elesett a tizenhatoson belül, azonnal büntetőt akart ítélni, pontosan úgy, ahogy Várhidi Péter szövetségi kapitány szemfülesen kiszúrta a kispadról. Ekkor azonban kinézett a fanatikus közönségre, a kegyetlen janicsárok utódaira, akik reggelente csaló bírók vérét isszák, és még a játékoskijáróban kibelezik azokat, akik tizenegyest ítélnek csapatuk ellen. Egy pillanatra eszébe jutott a családja, gyermekei, akiket nem hagyhat árván, felesége, akit sokévi házasság után is imád, és mire a tizenhatos vonalára ért, már tudta, hogy nem fog büntetőt ítélni. Dráma volt ez, még ha mi erről nem is vagyunk hajlandóak tudomást venni. Egy szeretetreméltó könyvelő drámája, aki az elmúlt napokban lezajlott tucatnyi telefonbeszélgetésünk alkalmával többször is könnyezve idézte fel az eseményeket, és vallotta be, hogy az egészet csak a családjáért tette. Tegyük a szívünkre a kezünket! Hát el lehet ítélni ezért a tettéért egy apát, egy szerető férjet? Már most szólunk: ha bárki is kételkedik történetünk hitelességében, és telefont ragad, hogy magánál a játékvezetőnél kérdezzen rá az igazságra, jobb ha felkészül: Dougal kész letagadni az igazságot, sőt, akár sokéves barátságunkat is. Mert ahogy fentebb is írtuk, ilyen ez a Sztyú: jóravaló ember, csak kissé beszari.