2008.08.26. 19:04:15
Los!
Én nem sírtam.
És eloszlatnék egy-két tévhitet, kételyt.
Én is voltam óvodás, jártam általános iskolába, szakmunkásba, majd szakközépbe, főiskolára és végül egyetemre. Én is tanultam a fősuli, majd az egyetem mellett. A fősulit nappalin végeztem, mellette dolgoztam, a nyarat egy hét pihenőt leszámítva, végigdolgoztam. 7 éves koromban átéltem , hogy fél évig anya nélkül voltam - Pesten végeztek el rajta életmentő szívműtétet, ami előtt katéterezés közben tüdőembóliát kapott -, majd 18 évesen a szívműtétet meg kellett ismételni - akkor csak 4 hónapot volt a családtól távol. Mégis itt vagyok, leérettségiztem, fősulit, egyetemet végeztem, és kétkezi munkát végzek. És ha hiszitek, ha nem: élvezettel csinálom, szeretem, és boldog vagyok.
Az én időmben is voltak kötelező olvasmányok, nekem is meg kellett tanulnom a Himnuszt, a Szózatot, A walesi bárdokat, a Fel-fel dobott kő című verseket. És elmondanám, hogy a Himnuszt és a Szózatot szó szerint meg kellett tanulni. Aki egy szót is hibázott, az elégtelent kapott. És ezt addig kellett ismételni, amíg hibátlanul nem ment. Csak jeles és elégtelen osztályzatot ismert az irodalom tanárunk. És én ezt természetesnek találtam akkoris, és most is.
Emlékszem, igazgató-helyettes matek tanárunk, matematika órán felszólította a padtársamat, és mondta, hogy szavalja el "A magyar nép zivataros századaiból" alcímet viselő költeményt. Szegény nem tudta, a jutalma elégtelen volt, magyar irodalomból. És ez így volt helyes. Egy magyar embernek ezt illik tudnia. Az én felfogásom szerint.
Csak annyit akartam kihozni belőle, hogy én is voltam diák, nekem is megvoltak a csínytevéseim, és mégis itt vagyok. Ja, és a magatartásom messze volt a példástól. A közepes már elismerésnek számított nálam.
