Köszi Tim Neked is, majd szemezgetek.
Akkor jövök Bulgakov-val.
Moliére úr
Elképesztő volt ez a pali. DE tényleg. Ott van a Mester és Margarita, ami szerintem úgy tökéletes, ahogy van. Ilyent könyvre nem sokszor mondtam, egy kezemen megtudom számolna, de arra muszáj.
Ott Bulgakov sziporkázik, megmutatja, hogy mennyire jó író, a végeredmény egy remek mű.
A Moliére úrban teljesen más. Itt sokkal inkább háttérbe szorul, az egyénisége szerintem annyira nem érződik. DE mégis egy remek könyv ez is.
Nem tudom, hogy ki mennyire ismerei Moliére-t. Jó fej leszek és írok róla pár sort
, lányegében elmondom a tartalmat, mivel-félig meddig életrajzi és félig-meddig történelmi regény nagy izgalmak nincsenek benne.
Jean Baptist Poquelin néven született egy kárpitos családba, a 17. században élt. Kárpitosnak lenni akkortájt nem volt egy rossz mesterség. Elsőszülött fiú is volt, az apja joggal remélhette, hogy majd továbbfogja vinni az üzletet. A kis Jean Baptist-tot azonban a kárpitozás művészete nem igazán érdekelte, inkább vonzotta a színház. Nagyapjának köszönhetően volt szerencséje jó néhány előadásra eljutnia. Aztán nőtt, tudatta apjával, hogy tanulni szeretne. De ez csak kibúvó volt, igazából még akkor nem tudta, hogy mit szeretne kezdeni magával. Vagyis lehet, hogy a szíve mélyén tudta, de nem merte bevallani. Lediplomázott, ügyvéd lett belőle. Rögtön ezután közölte az apjával, hogy őt ez sem érdekli és színész akar lenni. Az apja még melegébe kitagadta.
Kölcsön és megtakarított pénzekből létre is hozott egy társulatot. Azonban még tapasztalatlan volt, kudarc lett a vége. A pénz elfogyott, a társulat megbukott, de Moliére nem adta fel. Kis idő elteltével vándorszínésznek állt, ami nem éppen hollywood-i munka volt, de nem volt mit tenni. Kezdte az istálóknál, majd eljutott egészen a királyi udvarig. Persze voltak itt is nehézségek, bukkanók, de ezt most nem részletezném.
Sok balszerencse után most szerencséje volt, hiszen a Napkirály rajongott a komédiákért.
Egy sikeres pályafutás mellett, a magánélete totális káosz volt. Állítólag saját lányát vette el, aki fiút szült neki, aki egy hónappal később meghalt.
Halála is méltatlan volt, hiszen nem akarták eltemetni. Az akkori időkben az volt a törtvény, hogy a komédiásokat nem szabad eltemetni. Végül eltemették, egy helyen az öngyilkosokkal. Aztán jó 100 évvel később rájöttek, hogy ez a fószer nem akárki volt. De, akkor már csak keresték a sírját, pontosan meg nem találták.
Azt írtam, hogy egy sikeres pályafutás. Igen ez igaz is, csak maga Moliére ezt nem érezte. Ő tragédiákat szeretett írni és azokat is szerette játszani, de egyszerűen nem az a karakter volt, aki jól eltudott játszani egy tragédiát. Sokáig erőltette a dolgot, de aztán rájött, hogy ő a komédiákban az igazán jó.
Bulgakov rajongott Moliére-rért. Sokáig tanulmányozta az életet, a munkásságát, majd ennek a gyümölcse lett ez a regény.
Magáról a karakterről és mondanivalóról oldalakat lehetne írni. A komikust senki sem szerette, hiszen sorra mindenkit kigúnyolt. Aki éppen nem volt soron az imádta, aki a fallosz rossz végén állott, az pedig átkozta. Ilyen téren a drámaíró nagyon tisztességes volt, senkit sem kímélt. Mindenkit kifigurázott, akit lehetett. Persze a királynak ő is próbált benyalni, de ki tette volna másként.
A király és a király körüli emberek cselekedeteinek leírása sok mindent elmond úgy általánosan az emberi természetről és annak nevetséges gyengeségeiről. Mindenki ott nyalt be, ahol tudott, nem számított, hogy ha kő bunkó vagy sem, csak legyen elég hosszú és játékos a nyelved. Ez, az ami most is abszolút így van.
Jó kis könyv, nem is hosszú, mindenkinek nyugodt szívvel ajánlom. Akkor is, ha az orosz irodalomtól a falra tudna mászni. Itt nincsenek megjegyezhetetlen nevek, tekervényes, hosszan leírt históriák.
Az előző évtized közepesen aktív fórumozója.