Kalapos írta: ↑2021.07.15. 22:01:51
Bocsi a másik fajta filmekhez nem tudok hozzászólni, de erről dumálhatnánk kicsit.
Neked ezek szerint tetszett? Mi tetszett benne?
Én megnéztem de nem értettem. Olyan érzésem volt mintha a film el se kezdődött volna, és nem szólna semmiről.
Volt valami mögöttes tartalom is vagy valami amit esetleg nem vettem észre?
A coming to age filmeknél egyébként értem mi mozgatja az embert, van ott egy különleges hangulat és állapot amit meg lehet fogni és az elvarázsolja a nézőt.
Nos, ez némileg intim dolog, de megpróbálom összefoglalni, hogy publikusan hasson. Nézd, sokat számít, hogy kinek milyen az alapízlése, és hogy milyen impulzusok érik egyrészről a film alatt, másrészről, hogy ki és mikor ül le elé, milyen (élet)helyzetben, gondolatvilággal. Nekem már elsőre is nagyon tetszett, sőt, telitalálat volt. Ez a film arról szól, hogy mennyire rohadtul ki tud üresedni az ember (Scarlett Johansson), illetve kiégni (Bill Murray). A kiüresedést, kiégést lehet érezni több tekintetben, de ebben a filmben kifejezetten az emberi kapcsolatok megszürküléséről, megkopásáról van szó. Mindkettőjük házassága romokban, erre több példa is van a filmben, mint pl. amikor Scarlett Johansson felhívja az egyik ismerősét, hogy nem tudja, hogy kihez ment hozzá, mert a srác már teljesen máshogy viselkedik, és el is sírja magát, annyira ki van borulva, vagy Bill Murraynek tulajdonképpen bármelyik telefonbeszélgetése a feleségével. Gyakorlatilag egyik karakternek sincs senkije, akire támaszkodhat, aki megértheti, aki odafigyelne rá. Itt van egy fiatal nő, elveszve az életben, és itt van ez a színész, elveszve az arcok tengerében, és a múltban. Remélem soha nem éreztél így, ahogy bármelyik, mert ez az érzés az egyik legpusztítóbb az ember életében. És valószínűleg nekem azért hat így ez a film, ahogy, mert már voltam ehhez hasonló cipőben.
És ebben a helyzetben egyszer csak megérkeznek egymásnak, úgy, hogy lassan, fokozatosan épül csak fel az egész film alatt. Nincs hülye zene, semmi romcom szr, csakis maga az élet, ahogy szépen kiforr a dolog. És az egész szimplán baromi kedves az ember lelkének. Az a rész a filmben, amikor küld egy üzenetet Bill Murray a recepcióval, éjszaka közepén, hogy "Fent van még?", Scarlett elmosolyodik, mert persze, hogy fent van, mi mást csinálna. Aludna, mint egy egészséges ember? Ha tudna. És utána csak fekszenek az ágyon, beszélgetnek, vagy ahogy előtte szakét isznak, és a japán trasht nézik a tévében, és csak úgy vannak ott maguknak. Abban a jelenetben nekem több volt, mint gyakorlatilag bármiben, amit addig láttam, mai napig háromhavonta előveszem, hogy legalább csak azt a jelenetet megnézzem. Remélem, ha akár te, akár davi újra megnézitek, ezen a szemüvegen át, érteni fogjátok. És bár sokáig feleslegesnek éreztem olyan dolgokat, mint amikor Bill Murray elmegy abba a sggfej talk showba, de nem, ez tényleg kell bele, igaza van Sophia Coppolának. Tokió csak még jobban ráerősít erre az egyedülérzetre. Megnézném a várost, még nem jártam Japánban, de a maga nemében egy igazán borzalmas hely lehet.
Ugyanitt ajánlom mindenkinek a Her (2013) című filmet, gondolom láttátok már páran. Ha a Lost in Translationre azt írtam, hogy telitallat volt, ez közel tökéletes film. Még egy lapáttal rátesz arra, amit a fenti két bekezdésben fejtegettem.
Azért nem gondoltam volna, hogy vebbel valaha is egyet fogunk érteni, pláne nem, hogy pont a Lost in Translationnél. Cheers