Game90 írta:Ebben a szezonban azért kaphattál egy kis ízelítőt.
Nyilván, de eddig legalább ott volt a tudat, hogy ott van a padon, a lelátón, a többiekkel edz, lelkesíti, motiválja őket, a közelükben van.
Most már ez sem lesz meg sajnos.
visca el barca írta:multkor irt ide valaki egy nagy monologot, h mit is jelent puyol, keressétek meg, jo kis írás volt.
Megkerestem, bemásolom, hogy ne kelljen mindenkinek visszaolvasgatnia, tényleg kiváló írás.
Ritkán írok a fórumba, de most megteszem a Kapitány miatt. Ő egy letűnt kor utolsó mohikánja, egy kihalófélben lévő focistatípus, akit még a klub iránt érzett szeretete hajt. Emlékszem még kis taknyos voltam amikor bemutatkozott a felnőtt csapatban. Egyből megszerettem, mert dacára a kezdeti ügyetlenkedéseknek olyan tűzzel játszott,hogy csak ámultam tátott szájjal. Ő miatta kezdtem el komolyabban focizni, megnövesztettem a hajamat, és minden áron védő szerettem volna lenni, keményen edzettem, otthon addig gyakoroltam a becsúszásokat amíg a térdem helyén már csak egy véres massza éktelenkedett. Célomat el is értem a magam szintjén: középsuliban egy baráti társasággal alkottunk amatőr csapatot, és rendszeresen lejártunk a műfüves pályára focizni, ahol kihívóink is akadtak bőséggel. Ezek a meccsek szinte mini Bl-döntők voltak, akadt olyan nap, hogy 4 csapat is versengett egymással a pályán elődöntő-döntő rendszerben. És ott voltak a helyi nb1-es csapat ifijei is, akik presztizsből is meg akarták alázni a többi bagázst. Elvertük őket nagyon keményen, de nem azért mert jobb focisták voltunk (közel sem), hanem azért mert egymásért küzdöttünk, és döglöttünk meg a pályán. Sajnos a csapat szétszéledt középiskola után a szélrózsa minden irányába, csak a fakuló emlékek maradtak meg. De az a pár év örökre összekovácsolt minket, hiszen egy család voltunk, közös volt a cél, és mindenki szeme előtt ott lebegett egy példakép. Egyetemre kerülésem után egy másik csapatban találtam magam, akikkel az egyetemi bajnokságban játszottunk immár betonos pályán. Itt összeszedtem egy rakat sérülést (pl: kifordult és szilánkosra tört a lábfejem egy blokkolás után), és ezzel felhagytam a sport komolyabb űzésével. De a mentalitás amit a Kapitány hétről hétre bemutat nem csak a pályán ragadt rám, hanem az élet minden területén! Az az elszántság amivel a legsötétebb pillanatokban, amikor már mindenki feladja, még rádob egy lapáttal, és kihúzza a csapatot a gödörből egyszerűen lenyűgöző.. Sajnos a mai fiataloknál már nem látom ezt az összetartást, a hétvégi grundfoci kezd kiveszni a mindennapokból, pedig anno minden lakótelepnek megvolt a maga puyolja, r. carlosa, dinhoja, zidaneja. Ma már csak a fifázás megy sokuknál (tisztelet a kivételnek). Amondó vagyok, minden férfinak meg kell tapasztalni az élete során legalább egyszer, hogy milyen egy csapattal a közös célért küzdeni, és mindent beleadni! Ezekért az élményekért köszönettel tartozok Puyolnak, mert megtanított rá, hogy nincs vesztes helyzet, csak olyan, hogy nem ismered a kiutat belőle. Ezért ő a példaképem Édesapám mellett! Carles az egyszerű halandóban manifesztálódott klubszeretet, az örökké küzdeni akarás, és a meg nem alkuvás mintapéldája. Becsüljük meg, amíg köztünk jár az öreg, és emlékét őrizzük meg az utókornak! Egy angol nyelvű idézettel zárnám a hosszúra nyúlt hozzászólásomat: "As long as he lives, the heart of this army cannot be broken, he makes us all proud."
Az utolsó pillanatig való küzdés megtestesítője, a legnagyobb példaképek egyike.
Bárcsak ne lenne ennyire sérülékeny, minden bizonnyal még 40 éves koráig küzdene a pályán, sőt amekkora szívvel imádja ezt a klubot még nyugdíjas korában is képes lenne győzelembe hajszolni a csapatot. Ő érdemli meg a legkevésbé, hogy ennyit bajlódjon folyamatosan a sérülésekkel, de sajnos ilyen az élet.
